Egy sokat megélt ember mondta: „Haj, a mai urak nem olyanok, mint a régi urak!” Ezek után pedig elkezdte a történetek sokaságát mesélni arról, hogy régen a gazdag emberek hogyan gondoskodtak a szegényekről. Azt gondolnánk, a fele sem volt igaz.

Pedig sok minden igaz volt, és hála Istennek most is vannak ilyen emberek. Vannak és voltak cukrászok, akik minden este odaadták a megmaradt süteményeket a rászorulóknak, és másnap frisset gyártottak.  Orvosok, akik semmit sem kértek azért, mert gyógyítottak. Bábaaszonyok, akik akkor is elmentek a vajúdó nőhöz, ha az még egy tyúkot sem tudott nekik adni. Bankárok, akik földeket osztogattak a nincsteleneknek. Arisztokrata családok, akik befogadták és felnevelték a szegény árvát.

Nem újdonság, de most lett nyilvános az felfüggesztett kávé divatja. Sok helyen eddig is volt lehetőség a rászorulóknak kávét adni, de nem volt ekkora nyilvánossága, a helyiek tudták csak. Most viszont olyanok is csatlakoztak hozzá, akik eddig talán nem is gondoltak erre.

Mert ezek az emberek tudták és tudják: gazdagságuk nemcsak az övék. A befektetéseiknek nem fukar birtoklói, hanem igazságos emberek.

Magyarországon lehetetlenség az egyházak vagyoni helyzetéről nyilvános kimutatást szerezni. És ha sikerülne is: melyik egyház vallaná be a nemzetközi standardok szerint (amiben viszonylag nehéz rejtegetni a vagyont), mije van? Innentől kezdve csak találgatni lehet, hogy az egyházaknak milyen a vagyoni helyzetük.

Mivel én is kíváncsi vagyok a különböző egyházak vagyoni helyzetére, igyekszem nyitott szemmel járni. Azt tapasztaltam, ha van is gazdag egyház, akkor a pénzüket nagyon jól eldugták, mert sehol sem látni. Nem a szektáktra gondolok, amelyek az egyház jogi kategória alatt futnak, hanem élő hitből élő közösségekre.

Én magam a katolikus egyházat ismerem egy kicsit. Itt legfeljebb azt mondhatom, lehetne okosabban gazdálkodni abból a kevésből, ami van. Mert nincs sok. Egyes plébánosoknak van miből élniük, másoknak nincs. Vannak, akik sokat adakoznak, azért szegények, vannak, akik saját plébániájukra, közösségükre költenek többet. Vannak pénzsóvár papok is, nem ez a jellemző.

Sokan a Vatikán gazdagságát említi. Merthogy a Vatikán – lévén állam – nyilvános pénzügyekkel rendelkezik.  A Vatikán viszont nem egyház. Valóban a katolikus egyház papjai és az általuk megbízottak rendezik a pénzügyeit, de ettől még nem egyház. Mivel egy önálló állam, a pénzügyeire is eképp kell tekinteni. Egyesek szerint szét kellene a Vatikán vagyonát osztani a szegényeknek. Arra viszont nem gondolnak, hogy Vatikán nem utalgathat csak úgy pénzeket más állam területén lévő embereknek vagy szervezeteknek. És kiknek utalna? Talán váltaná ki a harmadik világ adósságát? Még akár ez is megtörténhet, de ezt nem a pápa fogja eldönteni a dolgozószobájában. A Komoly előkészület, diplomáciai munka szükséges hozzá.

Arról van tudomásunk, hogy vannak egyházaknak regisztrált szekták, amelyeknek vannak nemzetközi pénzügyeik, sőt kifejezetten fegyverkezést támogatnak. Ezekről akkor lehet hiteles információt kapni, amikor  egy országban egy nyilvános per kapcsán felgöngyölítik a pénzügyeiket. De a szektáktól amúgy is célszerű nagy távolságot tartani, mint ahogy mérges kígyót sem simogat meg az ember. Aki nem tudja, melyik egyháznak nevezett szervezet szekta, utánajárhat az interneten is.

Szumma szummárum, az egyház gazdagsága egyáltalán nem bizonyos, sőt, inkább vitatható.

Ezt a babonát jól ismeri a korosztályom. A szocializmusban alaptétel volt. Minden kkorban, minenütt voltak emberek, akik kizsákmányolták a másikat. Ennek az emberi viselkedésnek nincs köze a vagyonhoz. Szegény fojtogatja a másik a szegényt, gazdag a gazdagot, a szegény a gazdagot, gazdag a szegényt. Voltak és vannak gazdagok, aki soha nem zsákmányoltak ki egyetlen szegényt sem, mégis gazdagok lettek.

Sok ember azonban úgy él, mintha ez a babona igaz lenne. Mintha a földön minden rosszért a gazdagok lennének felelősek. Mintha a gazdagság önmagában bűn volna.

Az egyik fő bűnbak a bank. A bankoknak – gondolják – mindig jól megy, és csak azért, mert a szegényeket kihasználják. Mintha a bankok tehetnének arról, hogy az emberek hozzájuk fordulnak hitelért, hogy vegyenek nagyobb lakást vagy egy új plazma tévét. Vagy a bankok tehetnének arról, hogy az emberek devizahiteleket vesznek fel forint hitelek helyett. A bankoktól várták volna el, hogy beszéljék le őket a devizahitel felvételéről, és ajánljanak egy drágább hitelt?

Persze a bankok mindig lehetnek figyelmesebbek. A dohánytermékekhez hasonlóan ráírhatnák fekete nagy betűkkel a szerződésre: A devizahitel felvétele pénzügyi csődöt okozhat. Az emberek szerintem akkor is felvennék.

Minden vállalkozás szembesül azzal a döntéssel, hogy miképp bánjanak az ügyfelekkel. Hogy megértsük mire gondolok, egy példát mondok. Visszahoznak egy selejtes árut. Mit tesznek? Vajon elhelyezik az árut a polcon a többi mellé, hátha egy másik vevő gyanútlanul elviszi és nem hozza vissza? Vagy inkább visszaküldik a gyártónak? Esetleg leírják veszteségként?

Az egyik volt főnököm Magyarország leggazdagabb emberei közé tartozik. Ő mindig azt vallotta: az ügyfelet sosem csapjuk be. Ő maga nem csapta be még a munkatársait sem. Nagyvonalú volt, és igazságos szeretett volna lenni.

Emlékszem, szüleimnek sikerült leszoktatni engem és magukat is a csúnya szavakról. Egy forintba került egy csúnya szó kimondása otthon. A szüleim többet dobáltak a perselybe, mint én. Aztán nem fektettük be, hanem vettünk belőle valami finomságot.

Abban már kevésbé voltak sikeresek, hogy pénzzel rávegyenek arra, hogy porszívózzak, netán vasaljak. Elég sok pénzt ígértek érte, de engem ez egyáltalán nem ösztönzött (porszívózni még csak-csak, de vasalni nem. Húsz éve mégis magam vasalom az ingeimet, még a feleségemnek sem engedem).

Azt már hírből hallottam, hogy van, aki mondjuk érettségire komolyabb vagyont is kap. Akár autót is. Vajon ez ösztönzi-e a fiatalt valami jóra? Hogyha igen, nem veszti-e el kedvét, amikor rájön, hogy első fizetéséből évekig gyűjtögethet arra, hogy legyen egy hasonló értékű valamije. A pénz, mint ösztönző témaköre nem egyszerűen leírható.

Érdemes ilyen kérdéseken rágódni: Mennyire vetik be ösztönzésnek a pénzt? Mennyire tartósan? Mire költi a gyermekük? Megbecsüli a pénzt? Jó irányba változik a viszonyulása a pénzhez.

A marketingesek kitűnően ismerik, és tapasztalatuk van az emberek viselkedéséről, befolyásolásáról. Ez a munkájuk. Észrevétlenül tudnak bennünket vásárlásra bírni. A többség még nem elég tudatos vásárló.

Az akciók igazi célja nem a pénztárcánk megkímélése, ezt ne is várjuk el egy befektetőtől. Az akciók még vásárlásra agitálnak. Talán nem túlzás: kényszerítenek. Ha sikerült minket becserkészni a boltba, akkor – ahogy a régi viccből ismerjük – nemcsak horgászbotot adják el nekünk, hanem yachtot is a horgászáshoz, amire amúgy semmi szükségünk nem volt. Sok olyan dologgal térünk haza, amire nem feltétlenül lett volna szükségünk.

Ez csak az egyik módszer a sok-sok közül. A lényeg mindig ugyanaz: több pénzt hagyunk ott, mint amit terveztünk.

A legtöbb ember a közlekedés költségét nem kalkulálja be a vásárlás költségeibe. Pedig az sem olcsó: autóval egy kilométer utazás több száz forint is lehet (nemcsak a benzinköltséget kell számolni).

És számolnunk kell a közvetett hatásokkal: az akciók vesztesei gyakran a magyar termelők és szolgáltatók. Ők viselik az akciók terheit: a rossz fizetési feltételeket, (a csődbe jutáshoz szükséges) kedvezőtlen árakat és hasonlókat. Márpedig ha a magyar gazdaság rosszul megy, előbb-utóbb a legtöbbünknek rosszabbul fog menni.

Magyarországon  a felnőtt lakosság kétharmada (kb. 5 millió ember) kb. 400 milliárd forintot költ szerencsejátékra. Ez iszonyúan sok pénz. Ennek kb. a felét kapja meg néhány ezer ember. A szerencsejátékon tehát néhány tucat emberen kívül soha senki nem fog nyerni.

A szerencsejáték üzletet sokkal inkább elnevezném „gigantikus és eszetlen vagyon-átrendezésnek”. Ha a fenti babonának nem dőlnének be ilyen sokan, akkor az évi 400 milliárd forintot értelmes dolgokra lehetne elkölteni.

A tőzsde mindig kockázatos marad. Persze nem tudjuk elképzelni, hogy lesz újabb fekete hétfő. Emlékszem, amikor a repülőgépek a WTC-be mentek. Összegyültünk, és döbbenten néztük a monitorokat. Egy második, egy harmadik.  Ki gondolta volna, hogy ez egyáltalán megtörténhet? Senki.

A tőzsdén minden pénzünket elveszíthetjük. nem biztos, de benne van a pakliban.

Ma a boltban láttam kamaszokat, akik chips-et, kólát, energiaitalt vásároltak maguknak. Életemben először elgondolkodtam rajta? Miből vásárolnak? Saját jövedelmük nincs, nyilván zsebpénzből.

Engem zavarna, ha a gyermekem arra költené a pénzt, amit én nem szívesen vennék meg neki. Ezért nyilván nem adnék. Mások vajon miért adnak? Hallottam olyan választ, hogy az már a sajátja, arra költi, amire akarja. Ez nyilván nem állja meg a helyét. Adok egy kést a gyermekemnek, akár embert is ölhet vele? Azt is mondták, hogy mindenki a saját kárán tanul. Értem, akkor mindenkinek magára kell gyújtani a házat, hogy megtanulja, milyen veszélyes a tűz?

A pénznek semmi köze a boldogsághoz. Én ismertem jónéhányat az ország leggazdagabb emberei közül, és nem egyet azok közül, akik igen szegények. Volt boldog a szegények közt, a gazdagok közt is. Volt boldogtalan ember szegény és gazdag is.

Még az sem igaz, hogy a szegényeknek nehezebb, mint a gazdagoknak. Ez is személyiségtől függ. Vannak gazdagok, akiknek egész életüket elfoglalja gazdagságuk. Gondjuk, bajuk, aggódásuk ezer. A legfőbb törekvésük vagyonuk gyarapítása. Aztán egyszer majd rádöbbennek, mennyi minden kimaradt az életükből. Néhányan csak haláluk előtt néhány pillanattal.

Vannak szegények, akik értékeset alkotnak, hatalmas teljesítményt nyújtanak, csak éppen a rezsit alig tudják kifizetni. Mégsem aggódnak. Végül mindig kapnak segítséget, és több pénzre nincs is szükségük.